Pages Navigation Menu
  •  

Kolonics Károly is kiállít Somlóról

Nélküle Somló nem lenne az, ami most. Már ősei is itt születtek, szenvedélyesen szereti ezt a vidéket, mégsem képes véglegesen letelepedni, folyton ingázik a főváros és a magányos vulkán között. Somló egyik legkarakteresebb borászát faggattuk.

Kolonics KárolyA világháború kitörésének hírére dédnagyapám visszaindult New Yorkból Magyarországra védeni a hazáját, hosszú évek kemény munkájával összegyűjtött keresetét pedig feladta postán. Több elírás miatt a pénz Demecserbe érkezett, szerencsére a postamester rájött, hogy Devecserbe kellett volna érkeznie, és becsületes ember lévén továbbította a pénzt. Viszont a devecseri postamester a háború elmúltával nem adta ki, mondván, hogy elévült a pénz iránt támasztott igény. Az indok azért gyanús, mert ez a postamester rövidesen vett egy polgári házat Devecserben és egy szőlőbirtokot a Somlón. Ezt a történetet évekkel később egy családi összejövetelen tudtam meg, amikor ez a bizonyos szőlőbirtok és pince már a tulajdonomba került. A rendszerváltást követően egy árverésen jutottam hozzá.

Első mámorom tizenöt évesen ért utol. Balatonfüreden szőlő- és gyümölcstermesztést tanultam, természetesen gyakorlati oktatáson is részt kellett venni, így keveredtem egy diófapácos hordófestés kellős közepébe, ahol első kóstolási élményeimet szereztem. Persze korábban a szüleim társaságában megkóstolhattam a borunkat, hiszen Szigligeten volt saját szőlőnk. Sőt anyai nagyapám, egy kakastollas csendőr a Somlón birtokolt pici parasztpincét. Idejártunk gyerekkoromban szüretekre, ma is magam előtt látom a diófát, a permetezőgépet, a vízgyűjtő betongyűrűt.

Kézigránátdobásban országos második voltam katonakoromban, de a sport békésebb ágaiban is megálltam a helyem. Egy nyári napon, miután hajnalban keltünk, és tizenegyre már lepermeteztük a szőlőt, apám mondta, hogy menjünk haza szundítani egyet. Mire én csak annyit válaszoltam, hogy ő menjen nyugodtan haza, én megyek és átúszom a Balatont. Különösebb edzés nélkül sikerült, és pár év múlva megismételtem.

Léna nevű lovammal egymást törtük be. Míg megtanítottuk egymást lovagolni, elég sokszor táviratként repültem le a hátáról. Apám ugyanis a fejébe vette, hogy addig nem akar meghalni, amíg ló nem lesz a háznál. A lóvásárlás valódi oka az volt, hogy visszacsábítson Budapestről Somlóra. Tudta, hogy imádom a lovakat. Később Lénán kívül még egy lovat nyereg alá tanítottam. Ment is egy darabig a családunknak a lótartás, saját kaszálónk, szántónk is volt a tartásukhoz, de végül fel kellett adni, mert rájöttünk, hogy bizony „több lovat egy fenékkel nem lehet megülni”.

Vérhólyagos lett a tenyerem a hétvégi kapálástól, szőlőmunkától. Aki a paraszti létben él, annak a teljes izomzata, így a tenyere is ahhoz a munkához idomul, de én hét közben Budapesten pénzügyőrködtem, a munkám egy része az íróasztalhoz, a klaviatúrához kötött, és csak hétvégén értem rá hazamenni és a szőlőben dolgozni. Huszonkét év alatt megkínlódtam rendesen, mire felvettem a kétlakiság ritmusát.

2007-es Juhfark borom megelőzte Szepsy István 2005-ös Úrágya Furmintját a tüzes fehérborok tesztjén. Már a harmadik évjárat juhfark bizonyítja kiválóságát a pincémből, idén a Pannon Bormustrán a 2009-es csúcsbor lett. Sokan alulértékelik a fajtát, de az eredmények számomra azt jelzik, hogy kellő alázattal és megfelelő tudás birtokában lehet belőle prémium bort készíteni.

Van egy rituálénk a fiammal, amikor megérkezünk Devecserbe a szüleim házához. Először felemelem, hogy megnyomhassa a csengőt, édesanyám pedig bentről megkérdezi: ki az? Mire a fiam így szól: én, a kis Karcsi! És kapunyitás után szalad a nagyanyja karjaiba. Két pincénk van a Somlón, a fiam úgy tartja ezeket számon, hogy apa Somlója és papa Somlója. Lehet, hogy nem lesz a fiamból borász, de szeretném, ha a zsigereiben élne a szőlőművelés, és felnőttként el tudná mondani, látta az apját kétkezi munkát végezni. Három és fél évesen odajött, amikor metszettem, és kivette a kezemből az ollót. Mondtam neki, hogy hol vágja el. Másnap megint nekigyürkőzött az önként vállalt feladatnak, és gyorsan hozzátette: tudom, a rügy fölött.

Magyar nyelvünk mély ismerete tesz minket magyarrá. Az, hogy valakinek a személyi igazolványában az áll, hogy állampolgársága magyar, még nem jelent semmit. Tudatosítanunk kell a nyelvünkben rejlő bölcsességet. Életünk részévé kéne válnia, hogy az asztalra szőttest tegyünk, a falra csodaszarvas és életfa motívum díszítette tányért akasszunk. Őriznünk kell a magyarságunkat. Boraim címkéjén kis változás történt mostanában, dédnagyapám fényképe mellé pici képsorozatokban az általam legnagyobbnak tartott magyar uralkodók képeit tettük fel. Remélem, hogy akik a boraimat isszák, azok számára egyértelmű lesz, hogy a magyarság sorskérdéseiről közösen kell gondolkodni.

Az interjút a 2011. augusztusi VinCE Magazinhoz Tallián Hedvig készítette, fotó: Acsai Miklós.

Advertisement